A filmgyártás mindig is magában hordozta a kockázatot, hiszen soha nem lehet biztosan megjósolni, hogy egy adott mű mekkora sikert fog aratni a közönség körében. Még a legnagyobb rendezők, producererek és stúdiók is gyakran tévednek, amikor azt próbálják megjósolni, mi fog tetszeni a nézőknek. Számos olyan film készült el az évtizedek során, amelyet utólag kultikusnak, ikonikusnak vagy éppen mérföldkőnek tekintenek a filmtörténetben, ám a premierjükkor mégis teljes bukást szenvedtek el a mozikban.

Az avantgárd filmművészet bukásai

Az avantgárd filmművészet korszakában számos olyan kísérleti film készült, amelyek teljesen szembementek a hagyományos narratív filmek szabályaival. Ezek a filmek gyakran mellőzték a lineáris cselekményt, a jól felépített karaktereket és a klasszikus dramaturgiai felépítést. Ehelyett a rendezők a képi világ, a hangok és a montázs kísérletezésére helyezték a hangsúlyt, ami sok néző számára teljesen érthetetlen és élvezhetetlen volt.

Jó példa erre a szürrealista mester, Luis Buñuel 1929-es filmje, Az andalúziai kutya. A film mindössze rövid 16 percből áll, ám ebben az időkeretben Buñuel és társrendezője, Salvador Dalí számos megdöbbentő, provokatív és botrányos jelenetet zsúfoltak bele. A film nyitójelenetében például egy felhőket hasító hold szemét egy borotva vágja ketté, majd a következő képsorokban vérző emberi szemek, halott szamarak és más abszurd elemek követik egymást. Mindez teljesen eltért a kor elvárásaitól, így a film premierjén a közönség nagy része felháborodottan hagyta el a mozitermet.

Hasonló sorsra jutott Dziga Vertov 1929-es remekműve, az Ember a felvevőgéppel is. Vertov a film készítése során a valóság radikális újraértelmezésére törekedett, elutasítva a hagyományos elbeszélő filmművészetet. Ehelyett egy dinamikus, szaggatott montázstechnikát alkalmazott, ami szinte hipnotikus hatást gyakorolt a nézőkre. Ám a film premierjén a közönség jelentős része értetlenül és felháborodottan hagyta el a mozitermet, nem értve meg Vertov kísérleti törekvéseit.

A science-fiction filmek bukásai

A science-fiction műfaja szintén számos olyan filmet tud felmutatni, amelyek a maguk korában teljes bukásnak számítottak, ám mára kultikus státuszra tettek szert. Ezek a filmek általában valamilyen merész, újszerű koncepciót, technológiai víziót vagy filozófiai kérdésfelvetést próbáltak megvalósítani, ami sok néző számára taszítónak vagy érthetetlennek bizonyult.

Ilyen volt például Andrej Tarkovszkij 1972-es sci-fi remekműve, a Szolárisz. A film a science-fiction műfaját ötvözi a lélektani dráma és a filozófiai esszé elemekkel, miközben a cselekmény a titokzatos Szolárisz bolygó körül forog. A film lassan hömpölygő, meditatív hangulata, a bonyolult pszichológiai rétegek és a transzcendens kérdésfelvetések azonban sok néző számára unalmasnak és élvezhetetlennek bizonyultak a premierjén. Sokan meg sem értették a film valódi mondanivalóját és üzenetét.

Hasonló sorsra jutott Kubrick klasszikusa, a 2001: Űrodüsszeia is, amely 1968-ban mutatkozott be. A film grandiózus vizuális világa, lassú cselekményvezetése és filozofikus hangulata szintén távol állt a korszak science-fiction filmjeitől, amelyek általában gyors tempójú, akcióban gazdag történeteket kínáltak. Kubrick művészfilmes ambíciói így sokkolták a közönséget, akik nem értették meg a film valódi mondanivalóját a technológia és az emberi evolúció kapcsolatáról.

A pszichológiai thrillerek bukásai

A pszichológiai thrillerek műfaja is számos olyan filmet tud felmutatni, amelyek a maguk korában bukásnak számítottak, ám mára kultikus státuszra tettek szert. Ezek a filmek általában a néző elméjének mélyére próbálnak hatolni, megbontva a hagyományos narratív szerkezeteket és a megszokott karakterábrázolásokat.

Ilyen volt Alfred Hitchcock 1958-as remekműve, a Szédülés is. A film a főhős, Scottie Ferguson pszichológiai válságát mutatja be, amint megpróbálja feldolgozni traumáját és újraélni egy elveszített szerelem emlékét. Hitchcock mesterien építi fel a film feszültségét, miközben a valóság és a fikció határait is folyamatosan elmossa. Ám a film premierjén a közönség nagy része értetlenül állt a szokatlan történetvezetés és a főhős torturáló lelki folyamatai előtt. Sokan unalmasnak és élvezhetetlennek találták a filmet.

Hasonló sorsra jutott Roman Polanski 1968-as pszichológiai thrillerje, a Rosemary babája is. A film egy fiatal nő fokozatos rémálommá váló terhességét mutatja be, miközben a valóság és a képzelet határai egyre inkább elmosódnak. Polanski a film során a néző elméjébe próbál behatolni, megbontva a hagyományos narratív szerkezeteket. Ám a film premierjén a közönség nagy része idegenkedve fogadta a szokatlan történetvezetést és a főhős elméjébe való mély betekintést.

A szatirikus filmkomédiák bukásai

A filmkomédia műfaja is számos olyan filmet tud felmutatni, amelyek a maguk korában teljes bukásnak számítottak, ám mára kultikus státuszra tettek szert. Ezek a filmek általában a társadalom és a kultúra szatirikus, ironikus vagy éppen botrányos megközelítésére törekedtek, ami sok néző számára túl provokatívnak vagy éppen érthetetlennek bizonyult.

Ilyen volt például Stanley Kubrick 1964-es szatirikus filmkomédiája, a Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától és szeretni a háborút. A film a hidegháborús feszültséget és a nukleáris háború rémképét állítja a középpontba, mégpedig a legabszurdabb és legszatirizáltabb módon. Kubrick a film során a hagyományos háborús filmek paródiáját nyújtja, teljesen felforgatva a műfaj szabályait. Ám a film premierjén a közönség nagy része nem értette meg Kubrick szatirikus szándékait, és inkább zavarónak, sőt sértőnek találta a film provokatív megközelítését.

Hasonló sorsra jutott Mel Brooks 1974-es westernparódiája, a Nyereg alatt is. A film a klasszikus westernfilmek minden klisés elemét a végletekig fokozza és parodizálja, miközben a humor gyakran durva, szexuális vagy éppen rasszista irányt vesz. Bár a film mára kultikus státuszra tett szert, a premierjén a közönség nagy része felháborodottan fogadta Brooks szatirikus látásmódját, amely a kor moráljával és ízlésvilágával teljesen ellentétes volt.

Összességében elmondható, hogy a filmművészet története során számos olyan mű született, amely a maga korában teljes bukásnak számított a mozikban, ám mára kultikus, ikonikus státuszra tett szert. Ezek a filmek általában valamilyen újszerű, kísérleti vagy szatirikus megközelítést alkalmaztak, ami sok néző számára taszítónak, érthetetlennek vagy éppen sértőnek bizonyult. Ám a későbbi generációk számára éppen ezek a filmek váltak a filmművészet megkerülhetetlen klasszikusaivá, amelyek máig inspirálják és formálják a filmkészítés és a filmélvezet módját.

A kultikus filmek bukásának oka gyakran abban rejlik, hogy a rendezők merészen szakítani próbáltak a megszokott filmkészítési módszerekkel, és újszerű, kísérleti megoldásokat alkalmaztak. Ez sokszor olyan mértékben eltért a közönség elvárásaitól, hogy a nézők értetlenül vagy felháborodottan hagyták el a mozitermeket.

Ilyen volt például Michelangelo Antonioni 1966-os filmje, a Nagyítás is. Antonioni ebben a művében a valóság és a látszat, a tény és a fikció közti határokat kezdte elmosni. A film cselekménye látszólag egy egyszerű gyilkossági ügy köré épül, ám a rendező valójában a fotográfia és a valóság viszonyát vizsgálja. A film közepén található hosszú, szinte mozdulatlan jelenetek, a szereplők közti hallgatag párbeszédek és a nyitott befejezés sok néző számára unalmasnak és élvezhetetlennek bizonyult. Sokan nem értették meg Antonioni kísérletező szándékait, és a filmet teljes kudarcként élték meg a bemutató idején.

Hasonlóképpen, Bernardo Bertolucci 1970-es filmje, a Utolsó tangó Párizsban is megosztotta a közönséget a premierjén. A film a szexualitás és a hatalom kérdéseit vizsgálja egy szokatlan, szürreális megközelítésben. Bertolucci a klasszikus elbeszélői technikákat feladva, improvizatív jeleneteket és töredékes cselekményt alkalmazott, hogy a néző számára is egyfajta szexuális és pszichológiai labirintusba kalauzolhassa el a szereplőket. Sokan azonban irritálónak és élvezhetetlennek találták a film szokatlan stílusát és merész témakezelését.

Ezek a példák jól mutatják, hogy a filmművészetben a kísérleti, újszerű megközelítések gyakran okoznak értetlenséget és elutasítást a közönség körében. Ám idővel, ahogy a nézők nyitottabbá válnak a szokatlan megoldásokra, ezek a filmek a kultikus státusz felé kezdenek el mozogni, és megkerülhetetlenné válnak a filmtörténetben.